Miért verik át a török férfiak a külföldi nőket?

Miért verik át a török férfiak a külföldi nőket?

(avagy tegnap még rokont látogattunk volna augusztusban)

Elsőként: ez a kérdés igaz lehet száz százalékig? Nem, természetesen nem. Botorság lenne ilyen állításokba bocsátkoznunk néhány történet alapján, viszont mindenképp megfigyelhető ebben a témakörben egy minta, amiről úgy vélem, érdemes beszélni, esetleg megtalálni az okait.

Amit mindenképp előre szeretnék bocsájtani, ez nem valami „lehúzós”, lenézős vagy egyéb másmilyen „le” cikk, amiben megmondom a tutit a spanyolviasz létrehozásával együtt, ezek csak az én gondolataim, fejtegetéseim, azon benyomásokra épülve, amik engem értek vagy azon információk alapján, amik hozzám eljutottak.

Tehát, értelemszerűen statisztikai értelemben ez a cikk egy nulla. Értelmezhetetlen, hiszen nem lehet elég nagy a mintánk ahhoz, hogy helytálló állításokat fogalmazhassak meg. Lényeg, ami lényeg, senki ne vegye magára, aki ismer engem, az tudja, hogy bármilyen rosszindulat, „gonoszság” igencsak távol áll tőlem, sőt…

Mióta írom ezt a blogot, illetve aktívabb vagyok „törökös” témákkal foglalkozó csoportokban, sokszor megkerestek már engem ilyen, olyan problémákkal, történetekkel, leginkább ezek gondolkoztattak el azon, hogy van itt valamiféle ismétlődő dolog, valami hasonlóság mindegyikben. Elkezdtem gondolkozni, hogy vajon, mik lehetnek a közös pontok ezekben a sztorikban, mik az ismétlődő elemek. Miután felfedeztem párat, döntöttem el, hogy megírom ezt a cikket. Igyekszem nem általánosítani, de valamilyen szinten úgy tűnhet, hogy mégis megteszem.

Na, de térjünk vissza az eredeti kérdésünkhöz: miért verik át a török férfiak a külföldi (vagy jelen esetben magyar) nőket?

Erre a legtöbb esetben azt a választ találtam, hogy azért, mert könnyű őket átverni, akármilyen szomorúnak is tűnhet ez így hirtelen. De miért könnyű őket átverni? Ez az esszé kérdésünk igazából, erre már meg lehet adni a kifejtős választ.

Miért könnyű őket átverni? Legfőképpen a kulturális különbségek miatt, azon belül is gesztusok, szavak különböző interpretációi, értelmezései miatt (ez szigorúan az én véleményem, persze, és ez mindenre igaz), illetve a két ország teljesen eltérő párkapcsolati kultúrája és szokásai okán (a két ország alatt jelenleg Törökországot és Magyarországot értjük). Mit értek ez alatt? Kezdjük inkább először a párkapcsolati kultúra témájával!

Magyarországon úgy vélem (szintén csak a látottakra, hallottakra tudok támaszkodni), csökkenőben van azon férfiak aránya, akik valódi, kötelezettségekkel járó, felelősségekkel járó egyáltalán párkapcsolatot, nemhogy házasságot magukra vállalnak, miközben bár egyre több olyan van a nők között is, akik nem vágynak ilyesmire, azért köztük szerintem többen vannak továbbra is, akik viszont egyszer házasságban, illetve komoly kapcsolatban képzelik el az életüket. És Magyarországon erre az igényre mit kaphatnak válaszul (természetesen tisztelet a kivételnek, nem állítom sehol, hogy több millió férfi ugyanolyan lenne, ha magyar, ha török)?
Egy halom pasit, akik felszívódnak, mert nem volt elég hamar szex, miközben minden fillérjüket féltik a randin, mondván itt „egyenjogúság” van, udvarolni már nem igazán tudnak, a „szép vagy” már a bókok csúcsának csúcsa lehet,  hogy milyen tervei vannak, hogyan képzeli el az életét, na adj isten’ házasságpárti-e, arra senki rá se kérdezzen, az tabu, az alakul majd idővel (de közben azért szex legyen, és ha eljutunk oda, akkor azért a szennyest is mosd már ki), és különben is senki ne akarja magát elvetetni vele, mert mindenkinek a vagyonkájára fáj a foga.

És mit kap erre a helyzetre a külföldi nő, aki valahogyan Törökországba vetődik? Teljesen mást! Mert a csinos srácnak a hotelből, nyaralásról, étteremből valamiért nem esik nehezére a házasságról beszélni, az elköteleződés látszatát kelteni, a szülőkről kérdezősködni, terveket szőni, udvarolni, és mindezt nagyon rövid időn belül, lehengerlő stílusban, amely elfedi a „broken english”- t. És miért teszik mindezt? Van egy elenyésző százalék, aki azért, mert tényleg álmai asszonyát találta meg, és érzi, hogy ezerrel dolgoznia kell, mert közel a happy end (na, ők a kivétel), és vannak a többiek, akik tovább éltetik az „összes török férfi egy hazug” című híres legendát. De miért?

Erre a válasz egyszerre keresendő a gesztusok különböző interpretációiban, illetve pedig az eltérő párkapcsolati kultúrában. Kezdjük a gesztusokkal!

Ez egy súlyos általánosítás, de úgy vélem, hogy nem vagyok egyedüli, aki ezt esetleg észrevehette. Törökországban az emberek szeretnek „nagyot mondani”. Ez alatt nem a konkrét nagyot mondást értem, hanem azt, hogy legtöbbször minden rossz szándék nélkül, akaratlanul is azt fogják mondani, amiről tudják, hogy a másik a hallani akarja. Ha valakinek segítség kell, azonnal lesz, aki rávágja, hogy ő intézkedik, ő csinálja, ő tudja. Magyarországon erre mit várunk? Hogy ez tényleg így van. Hogy az illető tényleg emlékezni fog a szavaira, és tényleg segíteni fog. Törökországban ez egyáltalán nem biztos. Érvényes ez a legapróbb szituációktól kezdve az ilyen szerelmi ügyekre is. Tudják, hogy mit akar hallani a másik, és ők megadják. Elmondják, hogy mennyire csodálatos az illető hölgy, milyen gyönyörű, és különben is sohasem láttak milyen ilyen güzelliket. Aztán két hét múlva jön a következő turnus (vagy épp az adott munka véget ér), újabb hölgyekkel, az előző hetiek meg csodálkoznak, hogy „hiszen, ezt és ezt mondta nekem…”.

A nagyot mondásnak ilyen esetekben egy másik oka még az is, hogy általában azok a török férfiak, akikkel a külföldi nők többsége találkozik, a turizmusban dolgozik, és ez nem véletlen. Elég sok esetben azért dolgoznak ott, mert semmilyen érdemleges oktatásban nem részesültek, nem volt lehetőségük szakmát szerezni, egyetemre menni,  gyakran elmaradottabb vidékekről származnak, és a turizmus által próbálnak több bevételre szert tenni, mint amire mondjuk egy Urfa melletti kis faluban lehetőségük lenne. És Törökországban gyakorta még nagyvárosokban is komoly előítéletekkel fordulnak a külföldiek felé, különösen a nők felé. Ilyen elmaradottabb részeken meg ez pláne nagyobb gyakorisággal van jelen, ezért sok fiú, aki elkerül ezekről a helyekről, abban a hitben él, hogy sok külföldi nő számára a szex, vagy akár maga a „szeretlek” szó semmit nem jelent. Mert ott a messzi külföldön ez van nyilván. Ezért, amikor odakerülnek, hogy találkoznak velük, csakúgy ömlenek a „szeretlekek”, és a különböző bókok pont ezért. Hiszen, ez nekik ugye semmit nem jelent, nemde?

Aztán egy másik fontos tényező az „egzotikum faktor”, aminek a háttere egy kicsit kifejtésre szorul. Miről is van itt szó? Arról, hogy ezek a srácok (figyelem: az egész cikkben természetesen nem kizárólag a turizmusban dolgozó fiatalemberekről ejtek szót, a fentebb elmondottak természetesen nem kizárólag pincérekre, animátorokra vonatkozhat) örülnek, hogy végre valaki észreveszi őket. És nem csak észreveszi… Nem. Hanem egyenesen érdekesnek találja őket, anélkül, hogy bármit is „villantaniuk” kéne, hiszen a másik fél számára, ők maguk is ismeretlen újdonságok. És miből is fakad ez?

Véleményem szerint szintén az eltérő párkapcsolati kultúrából, és az abból adódó elvárásbeli különbségektől. Miről is van itt szó? Lényegében elvárásokról és különböző társadalom szerkezetről. Szerintem, bár tényleges általánosítás, nem megyek azzal túl messzire, ha azt mondom, hogy Törökországban a hagyományos nemi szerepek sokkalta dominánsabban jelen vannak még napjainkban is, mint például Magyarországon.

Nem az ilyen „beburkol burkába, és bezár a házba, aztán nem dolgozhatsz (meg ugye agyon is ver, ez a szokásos kezdőcsomag)” című marhaságra gondolok, hanem olyasmire, hogy annak ellenére, hogy egyáltalán nem fura, ha egy nő dolgozik, és megteremti magának a szükségleteire valót, ettől függetlenül a munka oroszlánrésze továbbra is a férfi vállát nyomja.

Nincs jelen annyira erőteljesen az a mentalitás, amit Magyarországon látok sokszor, hogy mindent együtt, mindent felesben, mindent közösen, különben egy utolsó gold-digger vagy, ha hagyod, hogy egyedül vegye meg a kisasztalt a párod/férjed. Mit kisasztalt! Aki nem felezi a vacsorát, már a pénzre megy, és gyakran megbélyegződik… persze, ezek ismét csak szembetűnő jelenségek, természetesen nem állítom, hogy a ’zösszes mindenki így csinálja. Törökországban én egyáltalán nem találkoztam viszont ezzel a mentalitással még csírájában sem. Ellenben a teljes kontrasztjával sok nő részéről igen. Teljesen alapvető elvárás, hogy a férfi gondoskodjon a lakhatásról, az autóról, magáról a családról. És ezzel  nincs is semmi baj, ha valakinek ez működik, működik, de sok férfi ezeknek az elvárásoknak képtelen lesz megfelelni, hiszen ez Magyarországon is hatalmas mennyiségű ráfordítás anyagilag, Törökországban pedig még nagyobbak a költségek gyakorta különböző aspektusokból (és egyre csak nőnek).

És akkor ezekbe az elvárásokba gyakorta belefutó fiatal srác maradjunk a turizmusnál, találkozik egy külföldi nővel. Rögtön látja, hogy nincsenek olyan elvárásai (felezni akarja a számlát, elalél a rózsától, meg meghatódik, mert meg lett hívva egy csésze teára, issza a kedves szavakat (persze, hogy házasodunk, és szeptember-október környékén újra találkozunk, addig itt van két fénykép, ez a bácsikám, ez meg anya), és érdekesnek találja a fiút – micsoda jackpot!), nem húzza az időt (úgyse lesz itt sokáig), és nem kell bajlódni mindenféle akadállyal, hogy ágyba kerüljenek a felek (hiszen ugye, mint tudjuk a romlott Európában ez aztán senkinek nem jelent semmit). És mindezek után még le se kell zárni, hiszen ha turizmusban dolgozóról beszélünk, ha másutt, nagyon gyakran kerül akaratlanul is hamar távolság a felek közé. És utána jöhet a következő hölgy… A félbeszakított kapcsolat női tagja meg ott marad, és nem érti, hogy mi is történt itt igazából. Hiszen neki azt mondta, hogy szereti, és szerelmes belé, és múlt héten még úgy volt, hogy mennek együtt családot látogatni meg nyaralni…

De most, hogy megbeszéltük a „rosszat”, akkor honnan lehet tudni, hogy egy férfinek mégis mintha tisztességes szándékai lennének?

- Nem fog légből kapott terveket készíteni tíz nap után, mondván, hogy „majd jössz ősszel, és elviszlek a világvégére, meg utána Kappadókiába, meg bemutatlak a családomnak”. Miért nem fog? Mert tudja, hogy úgyis kapcsolatban lesztek, akarni fogjátok, és meg fogjátok tudni beszélni akkor, amikor már ténylegesen kell és lehet is intézkedni. Addig még bármi lehet munkában, egyetemen, akárhol, felesleges lenne ilyeneket mondani, a családról pedig nem is beszélve…

- Nem fog házasságról beszélni szintén x nap, hét (egyéb nagyon hamar időtartamon belül) után. Miért nem fog? Mert gondolkodik, azért. És aki tíz percnél többet tölt egy különböző kultúrák, vallások közötti házasság mibenlétén, az rájön, hogy ez nehéz, ezt át kell gondolni rengeteg nézőpontból. Aki rövid időn belül a házasságról beszél, az sosem lesz komoly, hiszen pont az idő rövidsége mutatja, hogy ő ezen igazából soha komolyabban el sem gondolkodott, nemhogy még energiát feccöljön abba, hogy megvalósítsa.

- Nem fogja érdekelni különösebben a külföldön való letelepedés, nem fog ilyesmivel kapcsolatban kérdezősködni.

- Nem fog nyomulni. Akivel komolyan gondolja, annak nem fogja ugyanazt a vackot nyomatni, mint egész évben másoknak. Aki erőteljesen udvarol, az gyors hatást vár (fentebbi okokból), nem pedig hosszútávút.

De ezek ismétlem, annyira általánosított dolgok, hogy természetesen én azonnal elhiszem, hogy másnak más a véleménye, mást látott, mást tapasztalt.

Kövessetek Instagrammon ITT még több érdekességért és tartalomért! :)