Modellkedés Törökországban...

Modellkedés Törökországban...

Mivel ez általánosságban egy sokakat érdeklő téma szokott lenni, és valamennyire kapcsolódik is Törökországhoz, Isztambulhoz, így gondoltam, hogy erről is írok egy bejegyzést, hogy milyen modellnek lenni a világ egyik legpörgősebb metropoliszában, hogyan zajlik ez az egész, és hogy egyáltalán megéri-e…

Kezdetnek, vagyis hogy hogyan indult ez az egész… Én személy szerint a középiskola vége felé kezdtem modellkedni, de semmi komoly célom nem volt vele, csak azért csináltam lényegében, hogy csináljak valamit.

Élveztem a fotózásokat, csináltunk pár show-t, olyan vicces, laza volt az egész. Akkoriban még nem igazán érdekelt külföld vagy úgy a méreteim általában. No pressure. Aztán a gimnázium vége felé kezdett bennem kialakulni egy érzés, hogy menni kell valahová. Akkor éreztem ezt életemben először, az azt követő években viszont már visszatérő vendég az életemben… kaptam is egy lehetőséget, meghívtak Spanyolországba egy szépségversenyre, hogy képviseljem Magyarországot.

Hihetetlenül izgatott lettem azonnal, természetesen. Menni akartam, világot látni, újat tapasztalni… menni. Közel másfél hónapos szervezkedés vette kezdetét ekkor, aminek a végére az ügynökségem azt mondta, hogy: NEM. Bizonyos okoknál fogva végül lefújtuk az együttműködést. Nagyon csalódott voltam.

Ezt követően nem sokkal leérettségiztem, de a menni akarás nem csillapodott. Új célokat tűztem ki magam elé, külföldre akartam szerződést kapni. Emiatt innentől kezdve heti hat edzés vette kezdetét, szoros étrenddel, és semmi másra nem voltam képes koncentrálni annyira akartam ezt az egészet, a kijutást, mindent… Végül visszagondolva pontosan ez lett a vesztem. A nagy koncentrálásban elhitettem magammal, hogy ez a cél, az áthidalandó nehézség kijutni, menni, miközben a neheze csak a szerződés megkötése után kezdődik.

Lényeg, ami lényeg hosszú szenvedés után és rengeteg méricskélés és fotózás után megcsináltam, rám mosolygott a szerencse: engem akartak. A következő csalódást ekkor jött: Isztambulból.

Na, ez az, amit sosem akartam. Isztambul közel van, nem érdekel, és különben is… Így éreztem akkoriban magamat, de túl sok választásom nem volt végül, az ügynökségem jónak ítélte meg a számomra, így mennem „kellett”. Talán egyedül az indulás napjára lettem izgatott, addig simán elpuffogtam magamban, hogy miért nem mehettem inkább Hong Kongba vagy Kínába, ahová eredetileg akartam. Persze, mert akkor még fogalmam sem volt róla, hogy az életem örökre megváltozik, és a változásnak még csak köze sem lesz a modellkedéshez… Akkoriban úgy gondoltam, hogy „oké, akkor itt maradok pár hónapot, ha muszáj, és utána tovább megyek valahová, lehetőleg minél messzebb…”.

Kiérve emlékszem, hogy vártak már a reptéren a kinti ügynökségemtől. Mindenki olyan izgatott volt és egyszerűen laza.

A mai napig emlékszem, hogy milyen volt először áthajtani a hídon, és megpillantani a várost. Varázslatos volt. Ahogyan meghallani életemben először az ezan-t is… sosem felejtem el. Leginkább azért nem, mert épp az utcán kóvályogtam élelem után kutatva (a sofőr, aki a lakásunkhoz vitt csak egy dolgot felejtett el, mielőtt teljesen észrevétlenül felszívódott: hogy egész nap utaztam, éhes vagyok, és fogalmam sincs így első nap megérkezve, hogy merre van a szupermarket errefelé), és pont egy mecset mellett sétáltam el, amikor megtörtént. A szívem kis híján kiugrott.

Visszakanyarodva „mindenkihez”, ez volt az első, amit észrevettem. Mindenki laza volt, barátkozós, közvetlen, és mintha mindenki ismert volna mindenkit.

Ez egy másik #funfact Isztambulban a legtöbb modell Brazíliából, Oroszországból vagy Ukrajnából jön, és #funfact kettő nagyon elenyésző százalékuk lesz képes veled az anyanyelvén kívül máshogyan is társalogni, úgyhogy egy kis idő után nagyon mélyen befordultam, mert egyszerűen nem volt kihez szólnom. Senki nem beszélt angolul egy brazil lány kivételével, de ugye mivel mindig főleg portugál társaságban voltunk, így kevés alkalom volt vele kommunikálni. Ez volt az egyik nagy problémám.

A másik pedig, hogy egyszerűen megrekedtem. A mostani eszemmel visszagondolva látom, hogy valószínűleg áteshettem egy kisebb depresszión. Magamtól nem mertem menni sehová, az edzést abbahagytam, teljesen elvesztettem minden motivációmat, mivel egész nap castingokra jártunk, és nagyon sok negativitást kaptam önmagammal kapcsolatban, közben, hogy még tetézzem is a bajt, lett egy párkapcsolatom, amit nem tudtam kezelni akkoriban, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy mindebből semmi sem látszódott.

Mindennap mosolyogtam a válogatásokon, esténként éttermekbe, bárokba jártunk szórakozni csapatostul (modellként ilyen téren nagyon jó élete lehet annak, aki szereti az ilyesmi dolgokat, mivel a legjobb helyek önként és teljesen ingyen nyílnak meg a számukra, így például mi nagyon gyakran jártunk az azóta sajnos tragikus eseményeket megélt Reinába…), közben pedig magamat emésztettem a fent említett dolgok miatt.

A másik negatív dolog pedig az volt, hogy szépen lassan hozzászoktam a semmittevéshez és a sikertelenséghez. Hogy megértethessem, miért is történt ez így, ahhoz látni kell a modellkedés gyakorlati oldalát… Gyakorlatban ez az egész úgy működik, hogy minden ügynökségnek van egy vagy több bookere, aki intézi a válogatókat. Tehát, hírt szerez róluk, amit aztán egy köremailben elpasszol a modelleknek azzal a címszóval, hogy „holnap reggel nyolcra legyen mindenki kész, öt castingotok lesz!”. Ha van valami speciális, akkor azt is beleírja természetesen.

Na, és ezután jön reggel a sofőr (Isztambulban a város adottságai miatt mindenhová sofőr visz, kisebb európai városokban ez nem feltétlenül van így), és ő szépen egytől egyik elvisz ezekre a válogatókra, ahol aztán a legjobb formádban bizonyíthatod a fotósnak, munkáltatónak, megrendelőnek, rendezőnek, hogy igen, bizony neked kell lenned annak az egyénnek, aki a csokit zabálja a következő török csokoládé reklámban. És ez iszonyatosan fárasztó.

Mindennap x új karakter bőrébe bújni, mindennap a legjobb formádban lenni, miközben szó szerint még azt is figyelik, hogy tegnap este nyolc óra kettő perc helyett kilenc óra negyven perckor léptél be az ajtón, és mindemellett megtartani a méreteket, és vigyázni, hogy ne „ússz el az árral”… értsd ne kerülj rossz társaságba, ami itt elég könnyű. Nem arról van szó, hogy bármiféle szexuális dologra kényszeríthetnének, dehogy. A közkeletű tévedéssel ellentétben a profi modellkedésben nincs helye bármiféle szexuális visszaélésnek. Bárki ilyesmivel próbálkozik, az azonnal elterjed, és soha többé nem fog vele dolgozni senki, ha fotós, ha modell az illető. Itt inkább arról van szó, hogy nagyon könnyű belekerülni egy „látszatvilágba”, ahol az a fontos, hogy hol buliztál (nem a VIP-ben? Hát… bocsi, de akkor ne beszélgessünk…), mi van rajtad, milyen a pasid és legfőképpen: mit posztolsz az instagrammra. Borzasztó. De eleinte vicces lesz. Tényleg.

Mert gyakorlatilag mindent csináltunk castingokon, amit csak el lehet képzelni a török népdal énekléstől kezdve (nem, nem köszi… nincs az a pénz, amiért kendőben feléneklek bármit is törökül egy weboldal számára… #funfact: ekkoriban még egy szót sem beszéltem törökül. Így sokkal izgalmasabb volt rögtön énekelni…), a folyamatos víziváson át (Ice Tea reklám. No, thank you.), a csokievésen keresztül (öt alkalommal vettük fel a videót hozzá, és azóta sem tudok ránézni sem arra a termékre) tényleg mindent. És mint írtam, az elején vicces volt, aztán pedig csak frusztrálni kezdett, hogy sosem tudtam én a legjobb lenni, sosem választottak ki (közben voltak más munkáim, csak nem pontosan azok, amiket én választottam volna a castingok alapján), és egyre inkább úgy éreztem, hogy egy helyben toporgok. Életemben először nem tanultam semmit, és úgy éreztem, nem fejlődök egyáltalán, hanem csak vagyok bele a nagyvilágba…

Ez ment közel egy évig, közte voltam itthon Budapesten egy kis időt, volt ügynökségváltásom is Isztambulban, aztán végül leültem, és az egyetemi bejelentkezés határidejének közeledtével elkezdtem gondolkozni, hogy most mit csináljak… menjek haza? Menjek máshová?

Végül az egyetem mellett tettem le a voksomat, nem folytattam tovább a modellkedést semmilyen formában, és azt hiszem így utólag, hogy jól döntöttem, mert én nem voltam erre a megfelelő alapanyag lelkileg. Fizikailag talán, de a személyiségemhez egyáltalán nem passzolt. Egyszerűen elfárasztott, és akármennyire is szeretek utazni, a nap végén nekem kell az a fix pont, ahol tudom, hogy biztonságban vagyok. Nagyon sokan képesek enélkül élni, én nem.

Megbánni nem bántam meg, mert ettől függetlenül nyitottabbá tett (tehát pl. semmi problémám teremnyi ember előtt beszélni semmilyen nyelven), magabiztosabbá, talán picit közvetlenebbé is váltam, illetve hihetetlen élményekkel ajándékozott meg ez a szakma, hiszen együtt dolgozhattam többek között Buğra Gülsoy-jal (akinek mindenképp nézzétek meg az új filmjét, mert szerintem nagyon ott van), forgattam sorozatokat, filmeket, szerepeltem videóklipekben, magazinokban, gyönyörű helyeken fotóztunk, és emellé még remek barátokat is kaptam, és egy új szerelmet, aki nagyon nagyon örül, hogy otthagytam ezt az egészet. Természetesen.

Kövessetek Instagrammon ITT még több érdekességért és tartalomért! :)