Élet a kebabon túl, avagy hogy kerültem Törökországba, és milyen itt az élet valójában...

A "Határátkelő" névre hallgató oldal számára írt bemutatkozó cikkem...

Élet a kebabon túl, avagy hogy kerültem Törökországba, és milyen itt az élet valójában...

Törökország egy furcsa hely, amiről a többségnek azonnal van valami véleménye, emléke vagy benyomása. Az érdekes ország, ami ténylegesen közel hozhatja hozzánk a Közel-keletet könnyű elérhetősége és széleskörű turizmusa miatt. Pontosan ezért sokaknak sokféle véleménye van róla gyakran anélkül, hogy valóban jártak volna itt.

Sokan méltatják a gyönyörű hoteleket, az all-inclusive kiszolgálást, a lélegzetelállító tengerpartokat, a híres török vendégszeretetet, míg sokan soha többé vissza se kívánnak nézni ide a sok, néhol már-már erőszakos bazári árus miatt vagy a sok külföldiek felé irányuló átverés miatt (bizony, ötven euró könnyedén ötven lírává váltódik, csak a „jó” helyen kell váltani...), amitől könnyedén keserű tapasztalattá válnak a nyaralás napjai.

Na, nekem semmi ilyesmi tapasztalatom, gondolatom nem volt, amikor Törökországba érkeztem. De tényleg. Mielőtt ténylegesen Isztambulba jöttem volna, szerintem életemben még csak nem is gondoltam Törökországra. Érdekelni végképp nem érdekelt, az pedig, hogy majd egyszer máshol nem is tudnám elképzelni az életemet, eszembe se jutott volna. Nagy eséllyel kinevetem azt, aki ilyet mond nekem. De tudjuk jól, hogy a sors (vagy kader, ahogyan itt mondjuk) teljesen kiszámíthatatlan, és gyakran olyan utakra vezet minket, amikre életünkben nem gondoltunk volna. Velem is ez történt. Mercedes vagyok, ez pedig itt az én történetem arról, hogy hogy kerültem Törökországba, és hogy milyen itt az élet valójában, ha maradni szeretnél nyaralás után is...

Öt éve, 2015 elején, pontosabban márciusban jöttem először Törökországba tizenkilenc évesen, akkor még Isztambulba. Nagyon sokszor látom azóta, hogy sok lány, nő egy új szerelem, párkapcsolat vagy netalántán házasság miatt érkezik ide életében először (vagy csak szimplán nyaralni)... Na, velem nem így történt. Én ekkor munka miatt érkeztem ide, pár hónapos szerződéssel egy isztambuli modellügynökséghez, és mint mondtam, mivel semmilyen gondolatom, véleményem nem volt Törökországgal kapcsolatban, és különben sem ide készültem eredetileg, hanem más úticél volt a terv, csak szerettem volna túllenni ezen az időszakon, hogy aztán gyorsan továbbállhassak a következő országba. Ez nem teljesen így sikerült, ugyanis az érkezésem utáni talán negyedik napon megismertem a leendő férjemet, így az egész addigi terveim felborultak, illetve más irányt vettek, de erről az időszakról itt írtam már bővebben.

Viszont arról nem írtam, hogy az érkezésem után észrevétlenül beleszerettem Törökországba, akármilyen közhelyesen is hangzik. Máig emlékszem az első alkalomra, amikor hallottam a müezzint, vagy amikor először ettem simit-et és ittam mellé török teát. Vagy amikor először álltam a Kék Mecsetet és az Hagia Sofiát elválasztó téren, és arra gondoltam, hogy mennyire szeretek itt élni. Észrevétlenül történt mindez, és mára hiába látok rengeteg mindent másként (erről majd később), akkoriban igazán mesésnek tűnt az élet Isztambulban. Pont ezért nagyon szerencsésnek érzem magam, mert keveseknek adatik meg az a tapasztalat külföldiként Törökországban, hogy két egymástól távoli, teljesen eltérő városban is éljenek különböző környezetben. Isztambulba egyedül mentem, de Adanába már azzal a szándékkal érkeztem évekkel később (egy elvégzett egyetem és egy sikeres török nyelvvizsgát követően, meg persze egy esküvővel később), hogy itt fogok élni, egyelőre úgy tűnik, hogy örökre, de aztán majd úgyis meglátjuk... Feleslegesek a nagy szavak meg tervek, mint már láttuk. De milyenek voltak az első idők?

Adana, a város, ahol mi élünk...

Egy szóval, nehezek. De nem olyan okokból, mint azt sokan gondolnák rögtön, hogy kulturális vagy vallási, vagy akármilyen sokkon estem volna át. Azon amikor ténylegesen véglegesen Törökországba költöztem, már évekkel azelőtt átestem. Ekkorra már rutinosan főztem teát, tudtam hánykor hív imára az adott időszakban a müezzin, hogyan készül a híres török reggeli, meg hogy melyik fűszereket használjuk az adana kebabhoz, és értettem magam körül az embereket,... Illetve szerintem Törökország kapcsán egy átlagos nagyvárosban nem is tudunk akkora kultúrsokkról beszélni, amekkorát néhányan várnának. Pár furcsaságtól eltekintve az élet teljesen normális mederben zajlik nőként is (hogy miért nem hordunk csadort Törökországban, és miért is nevetséges a gondolat is, arról már itt írtam korábban).

Az én „nehézségeim” mások voltak. Mielőtt Adanába költöztem volna, az évek alatt sokszor jártam ott, sok időre, illetve sok másik helyen is szerte az országban. Azt hittem, hogy ismerem a várost. És ez volt az igazán sokk, hogy nem, nem ismerem, mivel ténylegesen soha nem kellett ott semmit csinálnom. Mindig csak egy meghatározott ideig voltam itt, amennyire szünetre épp tellett az egyetemi óráimból, de saját dolgaim, elintézni valóim nem voltak soha.

És ez az időszak, amíg kiismertem magam egyedül is, és mire képes lettem helyet változtatni egyedül is nagyon lesújtóan telt, mert úgy éreztem, hogy sosem lesz vége, mivel már nincsen meghatározott dátum, amikor elmegyek innen (itt kérek meg mindenkit, aki valaha is panaszkodni tervez a BKK miatt... Ne tegye! Semmi oka rá. Ha tömegközlekedne egy napot Törökországban, Isztambulon kívül, utána még a 105-ös busz lábnyomát is megcsókolná, ezt garantálom. Itt ugyanis a tömegközlekedés úgy zajlik, hogy várod valahol, a valamit – vagy tömegesen várjátok, és akkor egymástól kérdezgetitek, hogy „Na elment már a 140-es busz?”, mire a legtöbbször értetlen arc a válasz, hogy ő errefelé még nem is hallott 140-es buszról... – ami vagy jön vagy nem, de fogalmad se lesz róla, hogy hová megy, hiszen budapesti értelemben használható megállók, kiírások, megálló nevek NINCSENEK – vagy ha vannak is, kiírva nem lesznek az esetek többségében. Úgy utazást tervezni, mint pl. Pesten meg egyenesen lehetetlen. Szóval, értékeljétek a BKK-t, arra kérlek titeket... Helyettem is.). Szóval, sokat kellett azon dolgoznom, hogy ne érezzem magam tehetetlennek, és magabiztosan mozogjak, és igazából ez volt a legnagyobb nehézség, ezt a magabiztosságot megszerezni.

A másik nehézség, az egy teljesen új szociális környezet reakcióinak a megértése volt. Persze, jöhetnek a nagy szavak, hogy mind emberek vagyunk, és mind egyformák meg társai, de szerintem ez nem igaz. A környezetünk minden reakciónkat, interakciónkat befolyásolja, ezért ha egy teljesen új világba csöppenünk, gyakran tapasztalhatjuk azt, hogy egyszerűen nem jutunk dűlőre az emberekkel. Miben nyilvánul ez meg Törökországban?

Például a pontosság kérdésében. Hadd pontosítsak (haha...) a kérdésen! Itt például egy találkozó vagy bármi egyéb megbeszélése, amihez szükséges időpontot megadni, nem úgy működik mint Magyarországon (aztán lehet, hogy kiderül, hogy én alapból valami különleges környezetben nevelkedtem, és ez Magyarországon se így történik, de majd meglátjuk....), hogy „Szia, hétfő, reggel tíz óra jó neked? Igen, nekem oké. Akkor hétfőn reggel tízkor!”. Na, itt, ha megbeszélünk egy időpontot, akkor még nem ért véget az egyeztetés. Megbeszéltük az időpontot, ezt követően a találkozó előtt egy-két nappal újra egyeztetünk, majd ha minden jól ment, akkor a találkozó előtt nem sokkal is felhívjuk a másikat, hogy „Akkor tízkor?”. És ha minden jól megy, akkor az illető 10.30-kor talán meg is fog jelenni. Ilyenekre nehéz például reagálni, amíg nem érti az ember, hogy itt ez teljesen normális.

Ugyanígy egy másik példa hasonló témakörben. A törökök alapvetően szeretnek „nagyot mondani”. De nem hazugság értelemben, hanem ha bárkinek bármi baja van, azonnal ott terem valaki, aki rögtön rákezd, hogy „semmi probléma, majd én megoldom, mert én ezt és ezt tudom, majd én segítek”. Magyar fejjel – gondolom én, aztán lehet, megint baj van a saját szocializációmmal – azt gondolja az ember, hogy akkor tényleg segíteni fog. De nem. Itt ilyesmit szinte már csak azonnali reakcióként udvariasságból ajánlanak fel, tehát ténylegesen ne számítson senki semmire, és jobb, ha inkább felkészülünk mindig arra, hogy a saját dolgainkat nekünk kell kézbe venni. Segítség nélkül.

A másik jellemzően félrevezető dolog lehet, az itteni emberek már-már túláradó kedvessége és vendégszeretete (persze, azért itt is vannak morcos emberek, senki nem tökéletes...), amit a magyar agy könnyedén félreinterpretálhat, vagy egyszerűen csak nem találja értelmezhetőnek a tartományon, és inkább helyette zavarba jön a századik tálca süteménynél meg az ötödik csésze teánál. Pedig teljesen felesleges, mert itt mindez csak egy általános viselkedésforma, ami a vendégnek kijár.

Pontosan ezek miatt úgy érzem, hogy aki hosszú távon le szeretne itt telepedni, annak mindenképp meg kell változnia. Vagyis inkább mindenképp meg fog változni, ha akarja, ha nem. Szinte elkerülhetetlen folyamat, mert az ilyen apró interakciók annyira mások, más felfogást igényelnek, hogy egy új minta ezredik alkalmazása után már lassacskán a sajátunkká válik.

De mit tudnék összességében elmondani Törökországról?

Törökország a világ legkettősebb helye. Az ország, ahol hivatalosan majdnem mindenki muszlim, de mégis évtizedekig be volt tiltva a fejkendő viselése. Az ország, ami egyszerre „nyugat” akarna lenni, de eszébe sincs elhagyni a keleti gyökereit. Az ország, ahol az „európaiság” egyszerre követendő és elrettentő példa. Az ország, ahol mindenhol magániskolák és mecsetek százai nőnek ki a földből, mégis hatalmas probléma mind az oktatás, mind pedig a vallás kérdése. Az ország, ami egyszerre nagyon olcsó, és egyszerre nagyon drága. Az ország, ahol bár stadion helyett kórházat építenek, az eredmény mégis ugyanaz... Az ország, ahol a legrosszabb dolog az, hogy sosem lehetsz egyedül.

Az ország, ahol a legjobb dolog az, hogy sosem lehetsz egyedül.  

Kövessetek Instagrammon ITT még több érdekességért és tartalomért! :)