Öt dolog, amit a legjobban szeretek Törökországban!

                                     Öt dolog, amit a legjobban szeretek Törökországban!

Szóval, volt már a blogon, itt jó néhány ilyen felsorolás (például EZ, ahol a negatívumokról írtam bővebben), úgyhogy ma jöjjön még egy, ahol egy csokorba szedtem azokat a dolgokat, amiket a legjobban szeretek Törökországban! Kezdjünk is bele...

Az első: minden megoldható.

Bár, már-már kényszeresen rendszerezett, gyakorlatias lelkem még mindig jobban szereti (itt csak szeretné) a világos, átlátható és állandó jelleggel alkalmazott szabályrendszereket (ami itt a teljes fikció kategóriába esik), meg kell hagyni, hogy van annak előnye (miután kihordtad lábon a harmadik idegösszeomlásodat, mert megint nem jó a papírod), hogy itt tényleg minden megoldódik. Néha magától, néha fű alatt, néha a szabály teljes ignorálásával, de általában előbb vagy utóbb (tartózkodási engedélyek esetében inkább utóbb – pláne Isztambulban) mindenre találnak valami megoldást. Amelynek a problémája egyébként az esetek többségében nem is lett volna jelen, ha mindenki követi az előírásokat, de legalább valahogyan a végére vagy így, vagy úgy rendbe jönnek a dolgok. Idővel (és három idegösszeomlással később) pedig mi is megszokjuk ezt a mentalitást, hiszen úgy még nem volt soha, hogy valahogy ne lett volna...

A második: az ételek.

Még a mai napig is élénken él a fejemben az első igazi, török vacsorám emléke. Nem is konkrétan az ételek, hanem az a mai fejjel már vicces érzés, amikor úgy éreztem, hogy kész, végem, kidurranok ennyi kajától, és akkor megjelent mellettem a pincér azzal a kérdéssel, hogy és akkor mit fogok választani vacsorára? És egyszerűen nem értettem. Nem ez volt a vacsora? Ez a mindennel is megrakott asztal a huszontucat apró tálakban lévő mindenféle földi jó? Tényleg? Van még más is? Abban a pillanatban valóban komoly zavarodottságot éltem meg, ami mind a mai napig élénken él az emlékeimben.

Egy ízletes reggeli Mersinben

És aztán Adanában ez csak „rosszabb” lett, mert itt aztán tényleg különösen híresek vagyunk arról, hogy mindent is eléd rakunk, hogy ezek után még jöjjön egy kebab is, mondván „még nem is ettél semmit” (majd pedig a gyümölcstál és a desszert – minimum ötféle). És utána kávé, hiszen kell valami alap a következő nyolc teának.

A harmadik: az időjárás.

Mondjuk ez szerintem inkább egy részleges pont, hiszen az Európához legközelebb eső részeken, illetve jó pár más országrészen is nagyjából a Magyarországon megszokott időjárási renddel találkozik az ember, vagy akár még lehetnek sokkal keményebb telek is. Viszont az ország déli része, különösen Adana és környéke, ahol mi is lakunk, számomra hihetetlenül kellemes klímával rendelkezik (mivel vagyok olyan perverz, hogy még a júliusi 47-48 fokot is szeretem). Áprilistól novemberig magyar szemmel gyönyörű nyár van, ősszel is kényelmes a tengerben fürdeni, és utána is december-januárban is kellemes, gyakran napfényes 15-20 fok körüli az időjárás a néhány felhősebb, csapadékosabb naptól eltekintve. De ezek teljes kisebbségben vannak.

Bár, a magyar „mínuszos” telekhez szokott szemmel nézve elég komikus, amikor azon szörnyülködnek nekem emberek, hogy miért nincs rajtam téli kabát, hiszen tél van... Sajnos valamiért a ragyogó napsütéses húsz fok nem képes beindítani a tél érzékelő receptoraimat (az itteniekét beindítja, ahogy húsz fok alá süllyed a hőmérséklet, rögtön elkezdődött a tél, és ideje fűteni, meg előszedni a vastag takarót, különben mind meghalunk a fagyhaláltól, ami éjszaka érkezik – tartja a népi bölcsesség).

A negyedik: az utazások.

Imádom, hogy Törökország hatalmas, és rendkívül gazdag látnivalókban. És nem csak egyfajta látnivalókban, hanem mindenféle csodálatos dologban. És egyik sem elérhetetlen szinte sehonnan. Elmehetsz Isztambulba, Európa és Ázsia fantasztikus keverékébe, egy igazi metropoliszba, délen pihenhetsz igazi luxusban, de ha gondolod, akkor szinte bárhol belefuthatsz egy ókori romvárosba. Vagy ha erre nem vágysz, akkor ott a „Karadeniz” gyönyörű, zöldellő hegységekkel, vagy Kappadókia, ahol úgy érezheti magát az ember, mintha nem is a Föld bolygón lenne. Vagy Mardin, a hatezer éves (még leírni is rengeteg) város, ahol mintha egy igazi keleti történet díszleteibe csöppenne az ember. Vagy Antakya, vagy Kayseri.... mind, mind gyönyörű és rendkívül érdekes helyek. És mindez egy országban.

Ez itt éppen Tarsus

És az ötödik, egyben utolsó pontunk: a sokszínűség.

Imádom, hogy mennyire sokszínű kulturálisan, „regionálisan” az ország. Nagyon sokan abban a tévhitben élnek, hogy a törökök azok ilyenek, olyanok, amolyanok, miközben még országon belül is akkora kulturális szakadékok, különbségek lehetnek emberek között, csak azért, mert mondjuk az egyikük Mersinből, a másikuk meg Kayseriből származik, hiába mindkét fikcionális illető török. És ugyanez vonatkozik lényegében az összes nagyobb területre. Mindenhol mindenkinek megvannak a saját ételei, a saját kebabja, a saját táncai, a saját hagyományai, saját vallása, amelyek között nagyon markáns eltérések lehetnek.

Minden kép saját. ITT követhettek Instagrammon még több tartalomért :).